Csadorral csaholt szabadság...

Ez egy Rómabeli merengéstöredékemből való írás...,
amit,
2011. november 29-én jegyeztem le,
mikoris arra érkeztem haza az ottani villa-hajlékunkba, hogy
Eszterem belázasodott és onnantól kezdve két napig szunnyadva nyomta az ágyat...

Mi fölnöttek, a kertben beszélgettünk.
Társaságban.
A Villa Triangoli lakónegyed lakosaiként.

Sosem hallottam rövidebben hallatszani azt az érzést,
ami miatt taszít a sosem volt 'Atty'
 közeli és intenzív jelenléte!!
A markológép karmai sem szorítanának jobban, mint az a folytás ami belőlle árad....
és nem felemel, hanem földbedöngöl.
Áááá!Á
Erőszakszervezet!
Terror krízisében,
késszerűen döfködni kezdte vállhúsomba-hasítón ütlegelve,
fogkeféjének végét
 - mintha kést markolt volna.
Véget nem érőnek tűnő,
 monotonon zúzó kar lendületeit,
darabig tűrtem.

Pillanatnyi meghökkenésemen túl,
csakhamar kirántottam szorongató ujjai közül az eszközt
 és a legmesszebb irányba célozva,
fenhangon, azonnali kitessékeléssel illettem,
váratlan betolakodását.

Ment is.
Mennie kellett.
 Tán csak a házlakók békességéért.
Vagy, hogy az imidzsén ne essen csorba... ?
Hirtelen, élvezettel gondoltam a közösségi élet előnyeire...
Meg arra,
 hogy el sem tudom képzelni, 
mi lett volna, ha "édeskettesben" vagyunk...
Annál keserűbbet képzelni sem tudok.
 A fogkefe helyett késsel táncolt volna rajtam...? Az olyat, visongó harsogás megállítani képes e?

Közelítése kín.
Félelem keltő és mégis szánalmas.
Régen volt erre alkalma, hogy így viselkedjen velem.
Rövid, de kényszerű türelmiidő után, radikálisan pontot is tettem a végére!


ÜTNI?
Senki se tegye!
Legjobb hiszeműségemben, mindig úgy elemzem ezt a kérdést, hogy
közeledésével, imponálni akar.
Aztán mire odaér mellém és rámnéz és tudja jól,
 hogy cseppet sem tartunk ott, hogy a karjaiba vessem magam
és nagyszerűnek kiáltsam.
 Soha nem is kecsegtetem, hogy ez valaha így lesz.
 Magánya keserű.
Nem mintha értem epedne. Nem.
De ha elfogadnám csaholását, bizonyára lehetnék csadorosa.


Így volt hát:

"A nőknek csadort kellene hordaniuk"
- hangoztatta diktatúrikus megállapítását.
Közben ment körbe a "békepipa"

Az abszolùt szabadsàg abban rejlik szemlélete szerint:
ha a gyerek azt csinál amit akar...
Nevelési elméletét nem kedvelem!
Ha át mondok, ő mond bét...
Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy nem viszi túlzásba az ilyen jellegű közreműködést.
Senkiházi néhaiságában, támogat minket a nagyon-messzeség
és valóban jobb nekünk nem látni!
Mi haszna?
Tiszteletlensègben bàrkit lòra kèpes ültetni.
A szòfogadò gyerekemből tegnap elèggè kihajtotta az àllatot.
Mindenben az ellenkezőt mondja, amit èn.
Csak azèrt is??

Rá kell ébresztenem magam, hogy
csábos képekkel, nem lehet levenni a lábamról!!

Nem.
Ezt nem tudom szeretni!

Ha sértegetnek,
alaptalanul vádlón,
ott nem szeretek lenni!
Ebben a sértésben az a legrosszabb, hogy önmaga magjának ártana,
ha tűrném.
ÁRTATLANT ÁRTÁSÁT NEM BÍROM NÉZNI!
Nem is tűűűűrhetem!
HAGYNI SEM HAGYOM!

Ha nem támogat négy vállra tervezett gyereknevelésben,
se szóval, se kessel,
az csak egy dolog... - amit nem szeretek.
DE!
Annál rémesebbet, hogy valaki még keresztbe is tegyen a sajátjának az agyrém!

Zavar!, amiért dühös vagyok, hogy állandó önvizsgálatba esek miatta,
nehogy ártatlanul ítéljem meg.
Rabolja az időmet.
Ártatlanul!? - miért akarok mindenképpen szépíteni??
Baromságnak tűnik!!

Ja.
...van egy mondás, hogy : " A könnyek kapuja, mindig nyitva van."
Hihetetlen, ahogy tíz éven keresztül,
(meg az elött is),
 periódikusan elő-előkerült.
Vádlóan rítt nekem a megátalkodott...

Könnyei bejutnak lélekfüleim kapuin...
és kérdéseket támasztottak elém:
Ha javítani akar az ember magán, érdemel e bánásmódbeli előnyöket...?
Ami persze nem naívan a minden.
 Nem amit csak akar.
De ha tiszta benne a szándék, és tiszteletben tartja, hogy nem birtokol,
ám úgyanakkor felelősséggel kell lennie, önön döntéseképp tartozásaiért...
- akkor jó utat lelne ahhoz, hogy megtegyen minden tőle telhetőt.

De könnyei álságosnak látszók.
Értelmetlennek hat, amikor időről időre sírhatnékja támad.

Újravizsgálni?

Könnyek? Dühödt, követelőző hiszti. Kíméletlen. Belegázol bármibe.
Ebszerű csaholásától nem veszítem fejem.

Szabadulnék már meg tőle teljességgel!
Nem mintha fogja lennék.

De rápillantani,
 belegondolni is fáj,
nem szeretem úgy érzni,
 mintha árulók klánjával szövetkeztem volna.

Belecsahol a szabadságba!
Űz!
Fegyver ő önmaga ellen.

Anyám gyerekkoromban, sokszor azt mondta:
"Adnak, fogadd el, ütnek szaladj el!"


Meg hallottam olyat is valahol, hogy:
"Futni szégyen, de van, hogy hasznos!"
Ja.

Azért jobb szeretem, ha messze van.
Már már olyan messze, hogy sosem jön elő.
Nem keveredik elém.
Akkor biztos nem üt.
Akkor nem mar szíven a tehetősség nem tevésének látványa.

Elmémben sincs több kétely,
 hogy vajon én vagyok é aki tehetne, de nem teszek...

Van e rosszabb annál, hogy ártatlant semmirekellők közé soroltatnak??

Szabad vagyok! Nem csadoros!!
Csak lendülettel ÉLEK. Kieresztem a görcsöt! Az összes szomorúságot félvállról pöccentem a hátam mögé! Sose emlékezzek róla!!

A rossz emlékek, olyanok, mint a ráncok,
képesek aszaltszilvát csinálni bárkiből.
Na én nem erre az örökségre vagyok kitalálva!!
Hagy válasszam már meg!
Úgyhogy elég.