Találkoztam egyszer egy mesetöténettel, amiben egy kaméleon éli életét és mindig megtetszik neki egy másik állat tulajdonsága...
Az örületesen csodálló irigylés, hajtja, hogy mind meg is szerezze azokat:
Látva a jegesmedvét, nagy és erős szeretne lenni, medvemancsokat növesztett hát...,
aztán elirigyeli a flamingó hosszú lábait...,
aztán fóka uszonyait és ügyesen labdázó fókaorrát,
aztán a róka gyönyörű lompos farkát,
aztán a halak kecses mozgását,
aztán a szarvasok fenségesen ágaskodó agancsait,
aztán az elefánt nagy fülét, amivel a nagy melegben is legyezni tudja magát, meg hosszú ormányát, amivel bármit elér...
Aztán a teknős páncélját, hogy el tudjon bújni az eső elöl,
aztán a zsiráf hosszú nyakát, hogy messzire elláthasson,
végül az emberek, szép ruháit...
(Oh, hát ez ismerős kép!
Képesek vagyunk, emberi ruhában járó-kelő állatias lényként keringeni, keresztül úttalan utakon...)
Kaméleonunk, mindent meg is kap.
/hisz -"mindenki a maga cseresznyéjének a pogácsa!"-/
Aztán egyszeriben nagyon éhes lesz!
Ám éhségét képtelen csillapítani, mert miközben mindent megkapott szép sorjában, önmaga lényegét veszítette el...
Legyet akar,
de csak kapálózik közöttük...,
bármilyen cselt vet be,
akárhogy közelít,
a legyek bizony túljárnak az eszén!
és akkor nagyon szomorú lesz a kis kaméleon, aki már nem is néz ki kaméleonnak, hanem egy páratlan csodabogárnak inkább.
Érdekes jelenségére, mindenki felkapja a fejét!
De mégsem boldog.
Arra vágyik, bárcsak egyszerűen kaméleon lehetne!
Elkaphatná a legízletesebb legyet...
Talán nem figyelnének fel rá annyian,
mint a mindenlében-kanál ábrázatára...,
de nem lenne éhes!
végre értékelné magát, olyannak amilyen és ettől boldog lenne!
....így aztán értékelni kezdte magát...
nem akart többé erősebbnek látszani, mint amilyen,
lépéseit sem nyújtóztatta többé túlon túlra...,
nem akart többé labdákat dobálni mindenkinek...,
belátta, hogy képtelen csalafinta rókafarkat tartani..., loncsossá tiporta...,
a halak kecses mozgása sem segít az előrejutásban,
érezte, hogy agancs koronákat és elefánt füleket viselni nem egyszerű!...,
nem akarta már az orrát mindenbe beleütni, nem akart már bármik után nyújtózni!
Nem akart páncél mögé bújkálni,
sem mindenhol, mindenki fölé hajolni.
Nem akart már felesleges ruhákba gabalyodni.
Rájött, hogy szebbek és mégszebbek hajkurászása semmire sem vitte!
Nem akart már mindenkinek tetszeni!
Tükörbe nézett és már egyáltalán nem találta magát tökéletesebbnek,
a sok-sok elönyökkel kecsegtető, mind hátrányára lett...
Szörnyűnek érezte magát egyenesen és örületesen nehéznek.
Magával volt a legnagyobb baja.
Önmaga elött állt,
mint egy fal,
ami elzárja magától azt a lehetőséget, hogy legyet szerezzen
és végre megelégedjen...
Fülében csengő emlékek,
a jótanácsok, hosszú sorozata semmire sem vitte őt...
Mások szerint mi miért nem jó neked.... és mi miért jó neked....
Hova visz?
A teher a tiéd, te kis buta! - nézett magára a kaméleon.
Jót akart csak. Jobbá tenni magát.
De Ő tudta a legjobban, hogy nem lett jobb semmi.
Önmagunk tanácsosai vagyunk hát! - gondolta
és akkor azt tanácsolta magának, hogy elindul jóvátenni mindent!
....
tudta mit akar.
nem kellettek neki tanácsosok.
ment lendülettel hát!
természetesen a vége happy end lett....!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése