Nézni gyönyörködtető, látni élettel-teliség.

Ezt a képet egy tavaly januári bejegyzésemben leltem..., asszociációkat indított el bennem..., ami a kép alatti gondolatfonalam lett...

- Hamarosan fák ünnepe.-

Van egy mondás, amit a Teremtő mondd, egy írás szerint. Lényegében, mindegy is számomra, hol írták le..., akárhol is legyen, 

teccik ez Nekem! :

"A fiak érdeméért, megkegyelmezek az atyáknak."

Amikor arról elmélkedem, hogy fiam lesz,

azt hiszem, szeretném elmondani neki a dolgok közötti különbséget...

hogy ragyogó pipacsok, sose okozzanak neki csalódást.

Akarom, hogy bizonyosan tudja, mindent lehet, de nem mindent érdemes.

A rét pirosló pipacsa fölött kezem terült. Fedező érintéssel. Égbemeredőn, széttárt ujjakkal, ahogy csak a fák ágai képesek mozdulatlannak tűnő mozdulással, AZ ÉG FELÉ KIÁLTANI!
Megadva magam a VANnak,
azt hiszem, A VOLT ÉS A LESZ KÖZÖTTI HÍD, ÉN VAGYOK!
EGGYÉ TETT AZ IDŐTLENSÉG.
A múlandóság felszámolása, a romolhatatlanságban rejlik!
Tenni önmagunk lényével tehetünk.
Magunkat adva.
Teljességgel!
Nem romságra!!
Hanem az ÉLETre!!
Szelíd teremtéssel.
Hallom a zöldellés útját!

A pipacs gönyörűségét elismerem. Csodállom és sajnállom, amikor aláhullva látom szirmait.
Nem gyönyörködöm az elhullásában.
Paradox valahogy, ez a formaiság... - ahogy a kedves mezei forma megadja magát...
Ha letépem, kevés ideig éli túl.

DE én virágba boruló fám ágain akarok ékeskedni!!
Megannyi gyümölcsöt hozón.
Nyíló virágaim, a tavasznak fényével, napsugarasan ragyogó erővel illatozzanak az ÉGKÉKRE!!
...ÉS ha szélfúút is valaha, szirmaim a szálló szélben táncolhatnak.
Pompánk nem hagy alább!
Gyümölcseink, egyre növekvő ékességei fáknak,
ahogy a volt és a lesz egybefonódik,
úgy tesz tanubizonyságot a VANról!!

A megmenekítő megmenekülés útja vagyok,
kezemben az örökséggel - látom, hogy A VAN, IGAZÁN ÖRÖK!!