IGAZÁBÓL FELLEGEKBEN JÁROK!

Egyszer egy barátom álmodott.

Azt álmodta, hogy együtt utazik egy liftben az Élettel.
Elmesélte nekem
és én vártam, hogy beszél majd valamit arról, hogy mit vél minderről.
De asszem akkoriban, semmit sem akart gondolni ilyesfélékről...

Akkoriban, volt nekem is egy vízióm.
Álmodtam.
Szikla kürtőt másztam,
miközben a ripityára tört csuklóm hat órán át operálták...

Víziómat tekintve,
egy barlang-rendszerben bolyongó életet élünk
és keressük a kijáratot.

Föld alatt rekedt társadalom sarjaiként, emlékezni sem emlékezve, hogyan kerültünk oda.
Csupán tudva tudjuk, hogy van kijárat, mert mindenki folyton folyvást, azt keresi.
Olyan tudással, mintha valami legendában bizakodnánk...

Mindkét álomban,
a barátoméban
és
az enyémben is,
egy
erősen meglepő érzés volt,
hogy mindent úgy láttunk, mintha ott állnánk a valóságban.
face to face…

Emlékszem a föld alatti látomás részletességeire és arra, hogy olyan volt, mintha hosszas időt töltöttem volna ott.

A lenti világban, mindenki a vízet kereste.
A víz, helyenként cseppekben szivárgott a sziklaboltozatból,
a felszínről szivárgó csapadék gravitálódva ivódott alá.
Az idő érzet pontossággal követhetetlennek tűnt.
Időtlen időknek tűnőn, koborlón keringtünk a járatokban.
 Csak a túlélés,
a fény,
 a víz felé való vágy vezette útjaink.

 Döntéseink, meghatározták haladásunk.
Megérzéseink szerint haladtunk együtt, mint falkában kódorgó kutyák a kietlenben...
A legjobb meglátásom szerinti haladás, akkor is mérvadó volt, ha ez megválásokhoz, vagy olykor magányhoz vezetett.

Emlékszem rá, hogy kerestünk egy forrást is…
A föld alatti elzártságban, a víz volt a legértékesebb kincs!
Egyszer zúgó víz hangot hallottunk,
de sziklafal állta utunkat,
amin hajthatatlan vággyal át küzdeni igyekeztük magunkat,
számolva azzal, hogy beomlást is eredményeztetünk a gát áthágásával.

De a nemes cél,
 az Éltetőbe való alámerülés,
a zubogás hallatán,
 megállíthatatlanná tett mindannyiunkat!
Egyikünk megfontoltan,
másikunk hévvel,
de mind a VÍZET akartuk!!
Még akkor is, ha az igazi cél, a felszínre törést jelentette mindannyiunkban.

Volt omlás generálta para...
Félelmetes robaj,
Por!
Zúzott kő rengeteg.
Omladákon vezetett által az út...
Víz kellett! Ez volt az ára.
 A gyávák hátrahőköltek a rom láttán, de a rémes kőrengeteg nem volt már többé gát mégsem-igazán!
Inni kellett! Ittunk hát.

Aztán amikor egyáltalán nem számítottam rá, egyszeriben ott termett elöttem A FÉNY
- egy kanyar után.

Fény!
rég kerestem...
és egyszercsak ott várt.

megszokással lépdeltem, szokványosan sietős lendülettel,
egyik lépés hasított a másik után.

Csodálló torpanással meredtem a lenyűgözőt vizsgálva.

Meglepett.
pillantása jelenlétébe értem hát.

Emlékszem a képre, amikor a föld színe alól néztem az ég felé.
Akárcsak egy kút fenekén tekintve fel.
 Kötél lógott a magasból a lábaim elé...

Álltam a kijárattal szemben
és nem volt kérdés, hogy mászni kezdjek.
Talán a kürtő volt túl szűk olyannyira, hogy karom és lábam kinyújtva átértem ölelő falait,
 megfeszített testtel pihentető támaszt nyújtott.
Paradox.

Általános iskolában, én voltam az egyetlen akinek nem ment a kötélmászás,
mikor osztályozták, a versengés stresszelt.
Kényszerű várakozással álltam a sorba, utolsóként csak, hogy minnél kevesebb szem előtt szégyenkezzek.


Ezennel, mégsem volt kérdés...
Felértem.
Kint tágas tereket láttam be magaslatról,
messzi tájakat.
Felszabadító fényes horizontot.
Mint egy sziklaszirti sas.
Annyira jó érzéssel telitett, hogy örömmel maradtam volna.
De tudtam, hogy még nincs vége az útnak, mert a kellő erőnléthez táplálni is kell magam…
 Lendületben kell hát maradnom!

és az Élet megadta a lendületre való képességet!

A mélység burkai fölött,
a szikla az égbe emelt.


Ismerve hát,
 a lent és fent érzését,


az átkot és az áldást,


Megadatott a kezem teljes gyógyulása!

Most ég és föld között járok.
 A városban.
De ha őszinte akarok lenni igazán,
nem emlékszem rá, hogy lejöttem volna arról az égi szirtről...
valósággal ott maradtam.
EZÉRT MONDJÁK LEHET, HOGY
A FELLEGEKBEN JÁROK...

MEGLEHET!
-OTT OTTHONOS.-