Csalárd tagokkal nem érdemes

Idén kimaradt, a fergeteges ünnepi ceremónia...
Hanukarácsonytalan, családtalan.

Hosszas ideig az elutazáson elmélkedtem az ünnepeket megelőzően - 
Erdélybe,
a közelgő temetés miatt nem indultunk...

Dédihez, a náthám miatt nem...,

A húgaimhoz, azért nem, mert a házunk telistele volt számomra ismeretlenekkel...
a kishúgom barátaival és gyerekeivel, mert ők így szerették volna az ünnepet eltölteni..., ez most kissé soknak tűnt...


Az öcsém jóelőre bejelentette, hogy embert nem akar látni.

Akivel szívem szerint átölelkeztem volna az egész Ünnepet,
ő a szüleit igyekezte megtisztelni jelenlétével...

Nékem pedig a gyermekem illett.
Így igyekeztem tehát.

Ebben a szép ünnepváró történetben,
ellátogatott hozzánk
-akit csak "Mörfi"-nek szoknak emlegetni emberek,
 üzemképtelenné vált tűzhely formájában!

Így aztán az ünnepi ebéd, teaforralóban készített leves lett - jobb híjján.
Álltam kis lakásunkban
és elmélkedtem, hogy míly csodás lehet mindez a mellettem álló gyerekszemnek...
Aki a téliszünet után,
az iskolában,
hallgatja a kis társai történetét, csili-vili fákon túli élményikről, ajándékhalmokról dicsekedve...

Na és ettől szép kis anyaképet illett kerekíteni magamról,
magamban,
magamnak....
Olyan ritka ellenállót!
Aki nem bír, az örökzöld pusztító mámor-ünnep sorába állani!
Nem megy.
Nem éreztem rá.
Kicsit azért szeretnék...

és ez a hangyafasznyi kizökkenés, bizony -  hab lett hát a tortán!
Csalárd tagokkal telt a szentest...

Meghívást kaptunk a Mária utcába, Cinke nagyanyótól...
és
hát,
bár...

Vágyam a szentestről, a nem megalkuvást részesítette előnyben!
 Ami minden képmutatástól távollevőn gyönyörködik az ÉLETBEN!!
 Megalkuvásra adtam magam, a csilivili képségért. A karácsonyi kötelező pompa megmondta a tutit!

A tutitlan tutit. Béketűrőn és szem behunyva álltam.
A béktűrőséghez olykor épp elég, hogy hülyének nézeti magát az ember??

Micsoda pajzsom van Nekem!
Felfogja a sodrást rendesen!!
A konfrontáció kerülő, ámbár megalkuvó!
A langyosságoktól sosem elégedek meg,
hát ez az én bajom!!
hogy mindent, vagy semmit! - mértékkel mérek.
Az értékrendemben csak az ér valamit, ami nem lágy mint a fos!

Amikor kellemes meglepetésekkel illetjük egymást, mi emberek, nekem akkor van karácsonyom...
...és azt bizony szeretem!
A pusztulat legelenyészőbbnek tűnő képének mellőzésével,
egészségesen.
Egy hét gyökér nélküli örökzöld gyönyört, köszönöm nem.
Ettől aztán csúnyának kell éreznie magát az embernek?
Ha csúnya is így, mit bánom én!!

Ebben a kavalkádban kit érdekel, hogy honnan fúj a szél??
Ami szokás, azt tessenek tenni!!
Nem illő kilógni a sorból.

Jó.
Jó.
Szeretem a fenyő illatát.
De mégjobban szeretek őszinte lenni!
Ennél is jobban akarom, hogy semmi se kényszerítsen képmutatásra!!

Árral szemben, nem mindig könnyű,
viszont ítélkezni igen,
és ez olyan fusztrációt képes generálni, ami képes eltéríteni eredeti célomtól...
Amikor nem akaratunk szerint teszünk, megfutamodottak vagyunk.

De én ezt sem akarom!!

Meddig járok-kelek még szívem vágya ellenére,
 meghunyászkodva, "harcmezőkön"??

Ám a nagy ünnepi dátumok előtt,
 kedvességek sorozata ért barátaim és ismerőseim ünnepi köszöntései láttán.
Jó értelemben meglepni és meglepődni,
Jóleső.
Szeretem!

Tavaly még látszólagos családi idillben töltött napok voltak, azok az ünnepek - ami az évvége felé eső szokásokat illeti.
Közös vacsora,
össznépi családolás kép,
miközben szőnyeg alá söpörve várakozott bennem,
féltékeny vadként és kimondatlanul,
 a fergeteges és mindent helyére kívánó tabula rasa.

Tudom, hogy időhúzás volt.
Minden időhúzás, ami nem igazából van, hanem csak a látszat kedvéért.
De az idővel élni kell.

Úgy értem, amit, ma megtehetsz, tedd meg!
Ha megakarod.

Teljes hülyeség olyan emberekkel időzni, akiknek sosem számít igazából, hogy ki vagy valójában és mit akarsz az életben.
Jártam és éltem is úgy, hogy a közvetlen környezetem sem ismert...
és semmi sem fusztrál jobban, mint amikor azt érzem, hogy érdekek miatt "szeretnek" és érdeket "szeretek".
A nyomorult érdeket totál ki akarom iktatni!

Az érdek is egy tántorító, amit hajlamosak vagyunk megfontoltságnak nevezni.
Pedig, jól csak a szívével lát az ember.

él bennem egy 'megszokás-képeket' botránkoztató szigor,
ami a legnagyobb sodrásban is képes megfordítani, árral szemben repíteni, látszólagos ésszerűségeket söpredékké téve.
Ha csak makacsság lenne, olyan lenne, mint a kéj.
De túlon túl van azon. Tűz.
Szerelem,
ami elhat a csontok és velők megoszlásáig.